Szégyenlős vagyok.
Volt egy jó név. A varangyalka.
Szépséges kis béka. Olyan gyönyörűen undorító.
Nyálkás testecskéje barna, sötétzöld foltocskákkal, és várta a királylány csókját.
A királylány pedig jött és látott és győzött.
Meggyőzte a békucit. Nem is kell neki annyira emberré válni.
Szeretem a Dunát. Ezt a méltóságosan mocskos hömpölygő víztömeget.
Hasonlít rám. Egyszer itt, máskor ott, de marad belőlem mindenhol.
A kép 2007 január elsején készült. Üres volt Budafok. Hűvös, hónélküli tél.
A párom vacogva követett a köveken.
Én kattogtattam az új fényképezőgéppel.
Mindent haza akartam vinni. Majd otthon kivágom, átalakítom, és milyen érdekes lesz az a világ.
Hátha én is felfedezek valamit, amit ott nem is láttam.
Egy táblát, egy kicsorbult szappantartót, vagy bármit.
A tábla sikerült.
Aztán egy kipufogó. Mellette, mint valami műanyag angolna, kanyargott egy gumicső.
Négyzetlapka a seholotthon padlójáról, és kiégett, szilánkos kéménytégladarabok.
A víz nyugodt párát lehelt maga fölé, megnyújtotta a távolságokat.
A kacsák nem jöttek közel.Ott sejteni a felrebbent legfélénkebbet.
